2013. szeptember 17., kedd
Teljes az, aki ember, akinek érzései vannak.
Aki mer hibázni, és nem sírni felette, hogy Úristen, most mi lesz. Mi
lenne, megy tovább, és harcol, addig, amíg el nem éri a célját.
Kimutatja, ha szeret, és nem fél összetörni. Miért is félne? Hiszen
tudja magát adni, hogy is ne tudná. Ismeri a saját lelkét, minden egyes
gondolatával tisztában van, így nincs miért félnie. Nem a pillanatban
találja ki magát. Ő már ismeri a lelkét. Nem gagyog butaságokat
össze-vissza, tudatos. Tudja, hogy mit akar az élettől, és hogy mennyit
várhat el magától. Nem a festék, vagy a ruha teszi vonzóvá, hanem a
fellépése: ragyog, tündököl, képtelenség elmenni mellette. Tisztában van
azzal, hogy butaság a tökéletest keresni, mert olyan nincs. Olyan
viszont van, amikor találsz valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagy. Hiszen
legbelül valójában mindannyian arra vágyunk, hogy azért szeressenek,
amilyenek vagyunk. Érezni, hogy „elég az, ami vagyok”.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése