"Földrengések, kávéfolyók, rekedt ordítozások; kén gomolyog elô a föld mélyébôl; az embernek bármikor bármijét megfújhatják az utcán; fehérnemûk végestelen-végig kiteregetve a házak között - Nápoly úgy menekül a tiszta és világos összehangoltság elôl, akár a pestistôl, mert az a kôvé meredtség fájdalmát jelenti számára. A nápolyiak mindig túllépik az élet természetes korlátait, a szakadék szélén táncolnak, egyszerre vannak a menny eufóriájának és a pokol rémségeinek elôszobájában. Az égi istenségek és a pokoli démonok értôiként tudják, hogy csak egy bizonytalan és ingatag ûrben létezhetnek, amely egyfolytában hintázik a lábuk alatt. És ebben a lázas törékenységben találtak rá egy olyan otthonra, amelyet ennyire nehéz elhagyniuk, ha nem lehetetlen. "Nápolyt látni és meghalni" - így hangzik a külföldiek (kétértelmû) mondása. A nápolyiaké pedig így szól: "Az egész világot láthatod - de csak Nápolyban halhatsz meg." "