Lépjen vagy ne? A metró perceken belül megérkezik fülsüketítő, süvítő sebességével. Nincsenek olyan sokan, az időpont is megfelelő lenne, az éjszaka valamiféle sötét méltóságba burkolná tettét. Szívében a halálfélelem helyébe lassan halálvágy furakodott. Döntenie kell. De mi van, ha az oszlopnak támaszkodó nő megfordul és meglátja, mire készül? Akkor egészen biztosan megpróbálja megállítani. Az is igaz, hogy már vagy tíz perce nem mozdult, nem nézett feléje, talán észre sem vette, hogy ott van. A fehéren villódzó, hibás mennyezeti neonlámpa kezdett az idegeire menni, egyre kevésbé tudott gondolataira koncentrálni. ’Nincs értelme, hogy továbbra is áldozat legyek. Az életé, a sorsé. Igazságtalanság. Először Rosemary, aztán a fiam, a munkám, a becsületem. Vége. Ennyi volt.’ Elszántan elindult a peron széle felé, ám amikor a sötét sávra lépett- ahol elvileg tilos tartózkodni-, megingott. A bizonytalanság úrrá lett lelkén, könnyek gyűltek a szemébe, s egyetlen lépést hátrált. ’Badarság.’ Megrázta fáradt, szomorú fejét, elfojtotta a többi könnyet, és visszalépett a tiltott zónába. Ekkor megérezte a jármű közeledtét jelző szellőt, a halál fuvallatát, fény derengett az alagút végén, majd a jól ismert, jellegzetes hang is megütötte fülét. Minél erősebb lett a robaj, benne annál mélyebb és tisztább lett a csend. A peronszélen egyensúlyozva, felszegett fejjel, makacsul nézett farkasszemet a két hatalmas, gonoszan hívogató fényszóróval.